Üdv a kedves olvasónak! Itt ismét Maci a Szezonból. Mivel énekes volnék, vagy valami hasonló, ezért nyilvánvaló, hogy nagy figyelmet szentelek a dalszövegeknek, még olyan esetekben is, amikor szövegkönyv nélkül a leghalványabb esély sem mutatkozik arra, hogy akár egyetlen szót elcsípjen a szavakból a becses hallgató. Emlékszem, anno még az Extreme Deformity zenekar Internal c. albumánál voltam maximálisan elképedve, hogy a disznó hörgés miatt mennyire lehetetlen megérteni a szövegeket - utólag visszgondolva nem is volt ez akkora baj… Félreértés ne essék, az akkori death metal színtér királya volt az az album, csupán annyi volt vele a gond, hogy angolul íródtak a számok, és, khmmm, hát finoman szólva helytelen nyelvtani fordulatoktól hemzsegtek. És itt bújik elő az a kérdéskör, amivel a mai blogban foglalkozni fogok:

Milyen is egy jó szöveg?

Az örök igazság az, hogy mindenkinek más. Nem létezik olyan szöveg, ami mindenkinek tetszene. Épp ezért az alábbiakban az én nézőpontom következik, ha más a véleményetek, hát vitassuk meg, ha gondoljátok.

Én a magam részéről a szövegírást leginkább egyfajta evolúció-elméleti szempontból tudom megközelíteni.

Először is, létezik egyfajta ősközösségi szint, amolyan kiindulópontja mindennek. Mindenki kezdi valahol, leginkább az olyan dolgoknál, mint „Utállak, mert kib@sztál velem” vagy „Miért nem szeretsz, te rohadt k.rva?”. Mivel nálam is végigkövethető ez a fajta evolúció, ezért nyilván jómagam is átmentem ezen a fázison - zsigeri dolgok ezek, a leggyakrabban ösztönből és nem sok művészi körítéssel papírra vetve. Semmi más céljuk nincs, mint kihányni egy adag negatív érzületet. Anno még 12-13 éves koromban írtam hasonlókat, pl. hogy „Utálok mindenkit, egytől-egyig minden jenkit, a rohadt nácikat, kinyírnám a büdös sz@rokat” - remélem, mindenki érzi az egyensúly-elvet a sorok mögött: egy pofon jobbra, egy pofon balra

Akad pár olyan zenekar, aki megreked ezen a szinten, sajnos a nagyok között is előfordul ilyen - bántás nélkül gondolok itt pl. a Soulfly-ra. Max bácsi zseniális dalszerző, de még mindig nem jutott túl az ilyeneken:

„I don’t give a fuck

Back to the frontline!”

Ez tök jó, meg minden, neki biztos minden nap egy háború, de ennél én azért többet várnék tőle Az ilyenfajta muzsika általában nagyon jó falbontáshoz, meg agyatlan zúzdához, másnapra pedig nem marad meg belőle semmi.

Aztán ott van az igazi feeling-szöveg. Ez leginkább olyankor keletkezik, amikor születik egy jó kis lazulós téma, és akkor a szövegíró kitalálja, hogy fúú, ehhez egy ilyen bulizós, csajozós, egyéjszakáskalandos szöveg maximálisan illik. Ez tud jó lenni, ott van pl. egy rohadt mód ismeretlen zenekar, az All Boro Kings, ami gyakorlatilag a Dog Eat Dog, csak a régi énekes nélkül. Egyetlen albumuk jelent meg, „Nothing but the fun of it” címmel, és gyakorlatilag végigvedelik/végigbulizzák az egészet. Egy találó refrén:

„I’m broke, drunk and I wanna get fucked,

‘Cause I’m broke, drunk and I wanna get fucked.”

Hatalmas feelingje van, való igaz. De vigyázni kell ezzel, mert igazából itt másról sem szólnak a számok, mint a sörözésről, füvezésről, meg a dugásról, ami nagyon jó, ha buliban hallgatja az ember a lemezt, de örökérvényűnek nehezen nevezhető a muzsika, ergo könnyen és hamar feledésbe merül. (tegye fel a kezét, aki ismeri az előbb említett albumot! Na ugye, erről beszélek…) Nem is beszélve az olyan „zenekarokról”, ahol adott pár rovott múltú tetovált fickó, akik egy jól eltalált sláger után már sokadik éve ugyanazt a mocskot nyomják, ugyanazzal az elb@szott médiakompatibilis ál-mondanivalóval („Ez a rosszifú, tudd, hazatér”) - csak sajnos ez sehogy sem akar feledésbe merülni, a média tartós és erős hátszele és az igénytelen, bármit megkajáló köznép támogatása miatt. Huligánok…

Létezik még olyan fajta szöveg, amit én csak tényfeltárónak hívok. Ez már egy olyan „szint”, ami érdemes arra, hogy az ember komolyabban foglalkozzon a sorokkal. Gondolok itt olyasmire, mint a Biohazard „Black and white and red all over” c. száma: az uccsó sor nagyon elgondolkodtató.

„Always strife in the middle-fucking-east…

If war sells papers, why don’t peace?”

Jó kérdés, való igaz.

Az ilyesféle szöveg azért jó szerintem, mert gondolatébresztő, képes arra, hogy felnyissa a szemeket: talán amit a világból tapasztalsz, lehet, hogy egészen másképp van, mint ahogy azt beléd sulykolták/sulykolják. Azért is szeretem az ilyen szövegeket, mert kicsit engednek belelátni az énekes fejébe, abba, ami foglalkoztatja éppen. Ismét jó példa a Biohazard “Kill or be killed” lemeze, amely 9/11 után nem sokkal készült - fröcsög a sértett önérzettől és a gyilokvágytól, mindezt ellenben nem céltalanul teszi, csak mögé kell látni kicsit, átérezni a kulturális sokkot, ami New Yorkot akkor érte…

„Never forgive, never forget, eye for an eye, life or death”

Innen csak egy lépés a következő szint, amit én már bátran művészetnek nevezek. Igényesen megfogalmazott sorok, tartalmas mondanivaló, kellő szépérzékkel faragott rímek. Erre nagyon kevesen képesek, magyar nyelven még annál is kevesebben. Nagyon jó példa hazai viszonylatban a Watch my dying, elég csak a „Háttal álmodó” c. rendhagyó dalukra gondolni, de remek példa az IHM is, nem mérik bőven ők sem a közérthető sorokat, ezzel pedig (legalábbis engem) fokozott figyelemre késztetnek. Az olyan sorok, mint pl:

„Valami elveszett, és érzem,

Keréktört tájjal határolva tőlem el”

csodálattal töltenek el, noha kicsi az esélye, hogy teljesen tiszta pillanatban fogantak

Aztán előfordul olyan eset is, amikor a nagyon-akarás átfordul karikatúrába: gondolok itt arra, amikor egy 40-es tagokból álló zenekar „A fiú és a sárkány” címmel hoz ki fantasy-metal lemezt, vagy Bada Dada (RIP) arról énekel, hogy „Szabó Rozáliát agyonb@szta a villám” - érezni a törekvést, hogy valami nagyívűt, valami szokatlant hozzanak létre, csak a nagy erőlködésnek leginkább emberes fingás a vége, nem egy örökérvényű produkció

Jómagam nagyon kritikus vagyok a saját szövegeimet illetően, legnagyobb részük kis pihentetés után a kukába vándorol (esetenként a lomtárba, az analóg/digitális metódustól függően). “Szint” tekintetében pedig a tényfeltáró fázisban vagyok valahol, könnyen lehet, sosem jutok el az igazi művészi szintre, magyarul pedig nagyon kevés jó alkotásom született…

Egy fontos dolgot hadd említsek még meg, afféle morális tartalomként. Teljesen mindegy, ki milyen szöveget ír: egészen addig a saját szempontjából tökéletes, amíg szívből jön, amíg nem egy mesterkélt, valamire-hasonlítani-akarok érzés árad belőle, amíg azért készül, hogy alkotója elmondjon valamit, ami kikívánkozik belőle, nem pedig azért, hogy a futószalagon gyártott közhelyes rakás szarok végtelen sorát gyarapítsa…

Éééértitek

Zárásként álljon itt pár sor az Ukrajnából közeledő teljesen furcsa eredetű influenzajárvány üdvözlésére. (olvasta valaki a Végítéletet Stephen King-től? :D)

„We bring freedom for all,

(a little less means a bit more space for those who survive)”

(A Losing Season - Pain swept away in a blink of an eye)