Megígérték, eljöttek, játszottak, még a hangulat is jó volt és úgy kábé ennyi. Nem véletlen, hogy volt is hiányérzetünk rendesen, amikor a koncert végén kifelé lézengtünk a Városligetből. Nekünk legalábbis volt, mert valljuk meg szemellenző nélkül, nem ez volt a legek koncertje Arctica részéről.

A fiúktól azt már megtudtuk, hogy finoman szólva hidegen hagyják őket a fanyalgók, le is mondtak három  fellépést (kettőt Ausztriában, egyet Németországban) a PeCsa-beli buli után, így mondhatjuk szerencsénk volt, hogy a magyarországi buli nem került feketelistára. Persze-persze kifáradtak, feszített a tempó, értjük, hogy ne értenénk és akkor csak ennyi?  Jó, mégse szaladjunk ennyire előre, tekerjünk egy kicsit vissza, a koncertig.

Az alaphangulatért a Delain és a Winterborn együttese felelt, tették is a dolgukat becsülettel. Fél 10 körül pedig már tűkön ülve várta a közönség, hogy kialudjanak a fények és felhangozzon az intro.  Végre aztán előkerült a logós háttér, és ahogy arra többen fogadni mertek volna, az Everything Fades to Gray instrumentális dallamaira vonultak színpadra a finnek.

Annak ellenére, hogy kedd este került sor a már-már szokásos novemberi Arctica-bulira, szép számmal érkeztek rajongók, meg is töltöttük a PeCsa küzdőterét úgy emberesen. Az „egy tűt se lehetett volna leejteni” azért talán túlzás…

Határozottan jó ötlet volt a két új telitalálat számmal nyitni a bulit, így azok se pislogtak, mint hal a a szatyorban, akik először jöttek ki megnézni a bandát, csak mert beleszerettek az új zenébe. Mert akadt ilyen is: nem reprezentatív a minta, de találkoztunk olyannal, aki koncert előtti nap a youtube-on botlott az együttesbe és mázlija volt, másnap már élőben hallgatta ugyanazt. A Flag In the Ground nyitott tehát, ezt még azoknak is beveszi a gyomra, akik nem esnek hasra a jóféle musical-jellegtől, a Last Amazing Grays pedig követte. Lemezbemutató, naná. Még a második sorig se verekedtük magunkat rendesen, amikor előkerültek a régi jól bevált nóták. (Ennyit az előjátékról.) Többek között jött a Fullmoon, az 8^th Commandment, Don’t Say A Word, egyszóval a nagyágyúk. A Victoria’s Secret idén valahogy kimaradt a repertoárból, és néhány tippünk azért van, hogy miért. Volt helyette a friss anyagról a Juliet, ami meglepően jól szólt élőben is. Sőt, megkockáztatom a legütősebb szám volt a koncerten és a közönség is lelkesen skandálta, nemcsak a refrént. Toni hangja sajnos azért közel sem volt tökéletes, néha valóban keresni kellett a hangszerek között, sőt elől az egész csapat határozottan gyengén szólt.

Közben pihenésképpen lement a Replica és alig egy óra után besötétedett a színpad. Döbbenet egy. Sehol a Black Sheep, vagy a Cage esetleg egy ütősebb szám az új lemezről. Döbbenet kettő: bmeg mindjárt vége. Nagyon úgy tűnt, hogy idén rövidített műsort kapunk. Így is volt, három ráadás szám erejéig engedtek Arcticáék a visszatapsolásnak, lement többek között az In Black and White is, aztán végleg búcsút a Vodkával vettek. Könyörtelenül.

Persze, persze még mindig nagyon szeretik Budapestet, fantasztikus volt a közönség, meg jaj, de szeretnek nekünk játszani. A koncert végén pár szerencsés “Budapest rules!” papírt kapott. De valahogy  még ennek ellenére is ott volt, hogy alig várják, hogy buszra/repülőre/kocsiba üljenek és szusszanjanak vagy fél évet. Sajnos ez a hangulat akkor is belengte az egész koncertet, ha az Arctica a lehető legjobbat hozta ki magából. Mert így volt: profi volt az egész (talán túlontúl is az volt), megvolt a kötelező tiszteletkör, cseppet sem fogjuk őket kevésbé szeretni jövőre, csakhát rövid volt, meg sietős, meg loholós, legyen-már-vége koncert és bárcsak ne lett volna ez a csakhát. Mert értem én emberi oldalról, csak… mindegy. Talán majd jövőre!

Köszönjük a fotókat Lininek!

További fotók a galériában!