Elsőként, megkésve ugyan, de annál boldogabb és metál muzsikában gazdag újévet kívánok minden kedves olvasónak! Ismét kicsit hosszúra nyúlt a szünet, de mint a mondás tartja: „jó munkához, idő kell.” Mai interaktív boncolgatásunk témája, a hangulatzene lesz. Ha valaki ne adj egy isten, véletlenül - vagy előre megfontolt szándékkal - kezébe venné, az MP3 lejátszómat, és belehallgatna a rajta szereplő remekművekbe, elég nagy pontossággal meg tudná határozni, az éppen aktuális lelki klisémet.

Már többször írtam, hogy engem, nem annyira a technikás, vagy a zúzós, esetleg az elszállós zene, az, ami megfog, hanem egy dal hangulata. Éppen ezért az a fajtájú, stílusú, tempójú, szövegű zene, amit hallgatok, nagyon is jellemzi a hangulatomat. Persze vannak, olyan örök klasszikusok, akiket hangulattól függetlenül, mindig szívesen hallgatok, mint például a Meshuggah, vagy a Tool, de ez csak pár kivétel.

Példának okáért, mivel egy ideje már, próbálok kósza kísérleteket tenni arra, hogy basszusgitározásnak nevezhessem, azt, amit a zenekaraimban művelek, próbálok más zenei irányzatokból is ihletet meríteni. Így jutottam el a funkyhoz, a jazzhez és a reaggiehez is. És ezzel együtt új hangulat zenék és új zenészek egész sorára találtam rá. Korábban például teljesen elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy olyan hatással legyen rám, Victor Wooten More Love-ja, vagy Harcsa Veronika, Too Early-je, mint a jó öreg metálzenekarok. Pedig ma már, ha a melótól eltunyulva hazavánszorgok, vagy a nagy „B” betűs élet egy újabb adag salakanyagot tol elém, néha - még ha most ez nyálasan is hangzik - jól tudnak esni, ezek a dallamok. Levezetik a feles idegbajt, és bár jobb nem lesz tőle semmi, de azért nyugodtabban visszaállni a mókuskerékbe, hosszútávon, mégis csak jövedelmezőbb.

Aztán ha a bili alkalmanként mégis túlcsordul, esetleg valami látáskárosult, pont belerúg, az odamondós szövegű, keményebb muzsika kerül terítékre. Mondjuk, ez a kategória is tágabb, hiszen a Too Early sosem volt egy göteborgi death metál zenekar, de ilyen hangulatomban, mégis gúnyos vigyorral hallgatgatom a Zsebre dugott kézzel című, remek szöveggel rendelkező klasszikust. Pedig nincs teletűzdelve ködös és túlkapott költői képekkel. Mégis őszintén igaz.

„Zsebre dugott kézzel, mikor sétálok a parton, Megvannak az arcok, kiknek soha többé pardon. Szellemileg alulmaradt, buta csökevények, Csak sajnos van pár tévé, akik pont ezekből élnek…

…Na, itt jön az új király, Isten hozott téged. Énekel egy dalt, de mi is itt a lényeg?  Játszadoznak azzal, ami másoknak az élet, Megkapja a pofont, és benyalhat a gépnek.”

Mert akkor valahogy úgy érzem, hogy Papp Szabi éppen az én erősen ironikus világképemet nyenyerészi a fülembe. Ugyan ettől sem lesz könnyebb semmi, de valahogy akkor úgy érzem, hogy tökös legény vagyok, és most jól odamondtam a világnak a magamét, pedig csak a metrón zötykölődök két fura szagú tag között, miközben a fülembe ordít a rock ‘n roll. Aztán a kategória csúcsragadozója azért még mindig a súlyos metál muzsika. Leginkább a hardcore. Mert ha már az odamondásnál tartunk, akkor egy Terror, vagy egy Hatebreed mindenképp dobogós.

Aztán van egy 3ik kategória is, amit pontosan még eddig nem tudtam definiálni, de az valami elszállós, visszamerengős, megnyugvós hangulatvilágú. Ilyenkor szeretem, ha a dal magával ragad. Ha sem a szöveg, sem a zenei megoldások nem kötik le a figyelmet. Csak szépen belefeledkezek a nem túl, építő jellegű gondolataimba és hagyom, hogy a zene meg tereljen, amerre akar. Erre tökéletes az Anathema, a Dream Theater, vagy az Animals as Leaders. Főleg az instrumentális tételek.

De ezek csak alkalmi állapotok. Leginkább az MP3 lejátszóm, zenei vegyes felvágott, amiből azért persze gondosan kiszűröm a nem oda illő részeket, és aminek velős részét még mindig a metál muzsika adja, de néha -  hangulattól függően - jól esik a felvágott helyett, végre egy rántottát kajálni a másnapos reggelen.

Mint, a részeg bumeráng

Ahogy azt valószínűleg már többen is tudjátok, egy zenekar életében az igazán nagy kihívást az jelenti, hogy ha már sztahanovista, „rabszolgamunkával”  vagy apuci „hátszelével” eljutott, az első lemezig, hogy a következő koronggal, vajon milyen visszhangot vált majd ki a nagyérdeműből és a szakmából. Mert ugye az első lemez előtt, van idő bőven, éveken át, hogy a megfelelő hangot, a megfelelő helyre tegyék, hogy a nóták hűen tükrözzék a zenekart, hogy minden tökéletes legyen. De a második lemeznél már nincs idő, éveken át tökéletesítgetni a cuccot. Ilyen „pofátlan” zenekar, talán csak a Tool, akik majd 5 évet vártak a legutóbbi - azóta amúgy már szintén nem mainak számító - 10, 000 Days című korongukkal. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy miért születik annyi, egy lemezes banda.

De ha már megvolt a második, harmadik, stb. lemez, és már lassan mindent elért egy zenekar, túl vannak a sex, drugs and rock ‘n roll életérzésen is, akkor jön az igazi hullámvasút.

Rohadt sok zenekar ugyanis, ebben a fázisában jön azzal, a nem túl meggyőző szöveggel, hogy valami újra vágynak, hogy itt az ideje megújulni. Jönnek a szóló karrierek, nem túl nagy hatékonysággal, side projectek, amiket a nagyvilág, csak az előző zenekar majmolásaként él meg, egy szóval, langyos víz. Jönnek is a viták, meg a tagok közötti feszültség, ami előbb vagy utóbb a zenekar széthullásához, vagy szüneteléséhez vezet.

Méltán híres példa erre a Metallica. Newsted kilépett, mert megunta a töketlenkedést, erre minden zenekar tag egymásnak ugrik. Érezhető is a St. Anger lemezen. És bár Trujillo színrelépése sokat dobott a zenekaron  és a Death Magnetic lemez sem lett egy utolsó, de azért nem említeném egy lapon a jó öreg „Black” albumukkal. És éppen itt a mai post lényege. A visszatérő zenekarok. Mert hogy, nem rég egy kisebb feltámadási hullám indult meg a zenei életben. Van, akiknek nagyon is bejött a dolog, például a Rage Against the Machine mindenképp pozitív példa arra, hogy igen is lehet több év szünet után is jó muzsikával előrukkolni, vagy említhetném a Hatesphere-t is - igaz, egy tag kivételével, itt az egész zenekar cserélődött.

Vajon mi lehet a siker kulcsa? Mitől képesek újra a csúcsra érni, ezek a bandák? Nem vagyok egy nagy zenész szakavatottság, de szerintem az újra kezdés sikerének lényege, a régi, már jól bevált módszerek, és az újdonságok ötvözése. Azzal a kikötéssel, hogy egyik esetben sem szabad átesni a ló túloldalára. A Limp Bizkit például az Unquestionable Truth -al abszolút az első albumos gyökereihez nyúlt vissza, ami nekem momentán bejött, szövegileg, zeneileg egyaránt, de azt elfelejtették szerintem, hogy a 90es évek közepén megjelent 3 dollar bills annyira még nem volt kasszasiker. Nem véletlenül. Jó a muzsika meg az ötlet is, de a közönség nagy része, nem ezt várta. A Chimaira két jó album után, csinált két kísérletezős, újdonságokkal teli lemezt, ami megint jól sikerült és eladható lenne, ha nem lenne korábbról az a bizonyos két agyszaggató korong. Biztos többen figyeltek volna fel ezekre a lemezekre is, ha nem a Chimaira neve alatt jelent volna meg.

Azt hiszem, akik nem felejtik el, hogy miért is lettek sikeresek, de képesek pénzhajhászástól mentesen változni, „csak” azért mert nem akarnak elszürkülni, azoknak a folyamatos élvonalban maradás, nem lehet kérdéses. Persze nagy meló és kihívás, de amíg valaki szeret zenélni, attól függetlenül, hogy hakninként mennyit tesz zsebre, abban eleve meg kell legyen, ez az egészséges önmagával szemben elvárás. Sok banda olyan, mint egy részeg bumeráng, hol elröppen, hol visszaszáll, pár 10-15 búcsúkoncert, és amikor már az unoka segge alatt is Mercedes van, na akkor kényelmesen dől hátra… hála istennek azért még vannak kivételek. És bár vannak klasszikusok, akik gyakorlatilag mindegy, hogy mit csinálnak, a zenei világ elismeri őket az alapján, amit eddig letettek az asztalra, de a változás szele ha jó irányba fújja őket, talán egy újabb klasszikus születhet.