Amikor az UFO fénykorát élte, én még csak egy kósza gondolat, vagy annyi sem voltam kedves szüleim fejében, így a banda legendás, Schenker-korszakát sajnos nem volt alkalmam élő egyenesben nyomon követni. Pedig nem lehetett akármi… A zenekarra sokan, mint afféle híd tekintenek, mely a hard rock és a metal színterek felett húzott jótékony ívet, és hagyott mély lenyomatot sok más kortárs és követő együttes stílusában. A csapat általam megismert arca, mely 2004 óta - az amúgy nem különben fantasztikus gitáros - Vinnie Moore blues-os dallamaival és szólóival operál, nyilván már egy másik UFO; egy lazább, ráérősebb, cigifüstösebb kiadás. Persze messze vannak még az öregfiúk attól, hogy nyugdíjazzuk őket.

A hard rock albumok legtöbbje esetében elsőszámú jelszó a természetesség és a kiszámíthatóság. Ha belegondol a Kedves Olvasó, mennyire nem nehéz az első refrén után kitalálni egy Whitesnake vagy AC/DC nóta forgatókönyvét, érti biztosan, mire gondolok. A The Visitor sem képvisel ilyen szempontból különösebb kockázatot, két-három hallgatás után elégedetten dőlhetünk hátra, hisz lényegében fejből dúdoljuk bármelyik számot. A gond általában az, hogy ezzel párhuzamosan, pont emiatt, hamar dögunalomba is fordulhat bármelyik produkció - de nem itt! Mogg bának és társainak sikerült egy olyan albumot összehozniuk, ahol a könnyen befogadható témák és az izgalom nem zárják ki egymást. A The Visitor egy sokáig hallgatható, nehezen megunható anyag lett.

Tetszik a lemezben, hogy sikerült eltalálni azt az arany középutat, ahol úgy válik vidámmá és “légiessé” egy-egy nóta, hogy pillanatig sem keverednek a srácok abba a gyanúba, hogy gitárral felturbózott pop-gejt játszanak. Pedig - és ebben néhány kritikusnak, főleg a zenekar régi rajongóinak igazsága vagyon - alkalmanként nagyon is a határon táncolnak… Az erőteljes riffek helyett középtempós, szellősnek is csúfolható sorok adják a korong gerincét, melyben kiemelt szerepet kapnak a blues- vagy akközeli megoldások. No és persze egy rakat technikás szóló. Vinnie mester még mindig tudja, hogyan lehet pár pofonegyszerű, de szívvel-lélekkel letolt hangsorral kilóra megvenni az embert.

Az album egyértelmű csúcspontja a legdögösebb Villains & Thieves, mely főleg remekbeszabott refrénjével követeli ki magának lejátszáskor az “ismétlés” opciót. A sejtelmes, kicsit kesernyés Can’t Buy A Thrill is sokáig kedvenc maradhat még szerintem nálatok is, ha egyszer rákaptok, akárcsak az On The Waterfront, mely inkább az egész anyagot is jellemző harmóniát és kiegyensúlyozottságot képviseli.

Blues-ba oltott hard rock lemez utoljára még a 2002-ben, az azóta megboldogult Point Music által kiadott Silver mestermű (Silver Dream Machines) személyében tetszett ennyire. (Nagy kár, hogy a kiadó megszűnése után a banda is szőrén-szálán eltűnt.)

A stílus iránt érdeklődőknek kötelező darab a The Visitor. Túl sokat tud még mindig ez a banda a zenéről ahhoz, hogy ne hallgassuk meg a véleményüket, mit is gondolnak ők 2010-ben a hard rock-ról.

UFO