Lassan 12 éve, hogy részese vagyok az ún. “Magyar Undergroundnak” (legalábbis, ha kvázi sehonnai zenészként magamat a palettán valahol mégis el akarnám helyezni). Hát nem mondom, volt, és van mit tanulni…

Amikor 1998-ban megalakítottuk Dávid cimborámmal az első, valódi zenekarnak nevezhető bandát, komolyan azt hittük magunkról, hogy ez mekkora zene, meg milyen jó, meg hasonlók. És valahogy azt vártuk a szűken vett közönségtől, hogy gondolják ugyanezt ők is. Holott még jó 3 évig a színpadnak közelébe sem szabadott volna mennünk! Vállalhatatlan volt ugyanis, amit zene jogcímén akkoriban elkövettünk, nem is annyira az ötletek, vagy a tudás, hanem a megvalósítás terén. Mi meg csak csodálkoztunk, hogy miért nem tapsolnak lelkesen.
Ahogy haladtak előre a zenekar dolgai (lassan, de biztosan - és inkább lassan, mint biztosan, ha értitek, mire gondolok), úgy jöttünk rá sorra azokra a hibákra, amiket el kellett volna kerülünk. Mert valljuk be, lett volna mit… Kerülni kellett volna az olcsó stúdiókat, mint Ördög a szenteltvizet… Még többet kellett volna próbálni… Vagy elmenni végre egy énektanárhoz… Ez csak pár dolog abból a rengeteg botlásból, amiket elkövettünk, és amik igenis mind szükségesek, hogy az ember felül tudjon rajtuk kerekedni. Végül három demo után készítettünk két, nagylemez-hosszúságú anyagot, amiből utóbbi már elég vállalható hangzással büszkélkedett, a fővárosban pedig szép számú érdeklődő látogatta a koncerteket. Ahhoz, hogy mindezt elérjük, 10 év munkája kellett - ez így leírva is meghökkentő időintervallumnak tűnik, mivel lehetett volna jóval kevesebb! Ellenben ma már - azt hiszem - tudom, hogy a legnagyobb hibát hol követtük el. Sokat töketlenkedtünk, ez igaz, de a legnagyobb tévedésünk az volt, hogy úgy gondoltuk: a zenénk érdemes arra, hogy majd valaki FELKAROLJA a zenekart, hogy jön majd egy KIADÓ, vagy SZPONZOR, aki szépen alánk nyúl, és eljuttat minket oda, ahova valójában tartozunk. Na igen, az idealista főiskolás évek   Ez volt az, amit - hosszas küzdés, sikertelen tárgyalások és évek hosszú során át való próbálkozás után - végül fel kellett adnunk. A Magyar Underground ugyanis nem így működik. Persze nem arról van szó, hogy ne lenne érdemes rá a zenénk, egyszerűen nem így mennek a dolgok.Azt én sem tudom pontosan, hogy hogyan is mennek, azt viszont tudom, hogy a régen volt (ha egyátalán valaha is volt) mecénások, támogatók, szponzorált zenekarok, kiadó által (be)futtatott rock- és metalzenekarok kora még valahol a 90-es években leáldozott, hogy átvegye a helyét egy új struktúra, hozzáigazodva a megváltozott viszonyokhoz.A legfontosabb különbség manapság az, hogy rengeteg a zenekar. Akad néhány kutyaütő, de alapjában véve elég tehetséges zenekarokról van szó. Ekkora mezőnyből kitűnni, pusztán azzal, hogy - a vak szerencse, vagy valami egyéb isteni beavatkozás folytán - valaki majd csak felfigyel a csapatra, és látatlanban pénzt áldoz a karrierjük előmozdítására, már csak a szűk piac és az irdatlan túlkínálat kapcsán is elég valószínűtlen. De akkor mégis, hogy?
Nos, ami szerintem mindeképpen kell hozzá: egy nagyon jó hangzóanyag. Manapság szerencsére nem kell rögtön a Bakery-be szaladni, ha valaki jó hangzást szeretne, ellenben érdemesebb hosszabb ideig gyűjtögetni a pénzt a felvételre, mint egy elsietett demo után azon keseregni, hogy “mennyivel jobb lett volna az egész, ha…” Aztán szükség van gátlástalan mennyiségű és jól célzott promora, ehhez itt van segítségül az Internet, tucatnyi webzinnel, MySpace-szel, YouTube-bal, LastFM-mel, ésígytovább. A mai kor fiataljainak ezt nem kell elmagyarázni, anno ‘98-ban nekem konkrétan FreeStart-os dialup hozzáférésem volt 56k-s modemmel, szóval a levelek elolvasásán túl másra nem tudtam használni, érthető okokból… Konkrétan a pornóképek nézegetésére sem volt alkalmas, pixelenként rakta össze az online puncit, kb. 2 perc alatt… Szopó   Mi a nyomtatott sajtó erejében hittünk, hát jajj. Drága és kevéssé hatékony.A legfontosabb viszont, ha előre akarsz jutni: a jó kapcsolatok. Azt hiszem, talán a kapcsolati tőke az a tényező, ami a leginkább számít a mai időkben. Ha jó zenéd van, és sok zenekarral ápolsz jó kapcsolatot, akkor a dalaidat sok helyre el tudod vinni, és pusztán statisztikai valószínűségekkel számolva is jó tempóban tudod építeni a közönségbázisodat - ha belevesszük az olyan torzító tényezőket, mint a mindenféle csordaszellem, az alkohol és egyéb tudatmódosító szerek befolyásoló hatása, stb., akkor ez a tempó jelentősen fel is gyorsulhat…   Több ember hallgatja a zenéd, többen jönnek koncertre, és így tovább. Innentől jöhet a merch, a gyártott CD (bár ez leginkább egy elefánttemető manapság) és a befektetett pénz szépen, lassan elkezd megtérülni. (Persze nem ez a cél, de nem esik rosszul…)
Na most: tegye fel a kezét, aki észrevett bárhol is egyetlen említést bármilyen kiadóról. Ha most feltetted a kezed, akkor üljleegyes. Kiadókra ebben a közegben nincs igazán szükség. Mivel erősen rétegzenéről van szó, ezért ezek a mamutok kurvára semmit sem tudnak kezdeni vele, mivel nem piacképes. És azért nem az, mert nem tudják kedvükre formálni az előadókat, ugyanis ebben a közegben szerencsére kevés a hajlékony ratyi, a gigasztár-műsorok által kinevelt tökéletes kaméleon, ergo nincs az, hogy “majd megkeressük a célközönséget”, mert a célközönség adott, csak létszámra kevés a gazdaságos sorozatnagyság eléréséhez. Ha már itt tartunk, klasszikus kiadói tevékenységet a keményzene vonatkozásában Magyarországon amúgy is nehéz felfedezni (talán a CLS, ami említhető), csupán ráutaló magatartásról tudok szólni (HMP és leányai) de utóbbi is leginkább egy hatalmas Distro, semmivel sem tűnik többnek… Arra jó, hogy a lemezed ott legyen mindenféle polcokon, amit majd valaki hátha megvesz… Hát okés, ez is egy lehetőség. De többet érsz azzal, ha saját koncertek alatt, vagy online nyomulsz, mivel sokkal jobb a találati arány, a CD booklet romantikájának szívbemarkoló múltba veszése meg csupán apró fájdalom ahhoz képest, hogy ugyanazt a minőséget gyorsabban és gazdaságosabban juttatod el az arra érdemesnek.Amit mondani szerettem volna tehát, az csupán annyi: csináld magad! Így legalább mindig tudod, mi is történik körülötted, nem vagy ráutalva senkire, és amit elérsz, azt csak magadnak köszönheted. De hát ezt már Bon Scott is megénekelte anno:”Ridin’ down the highway, goin’ to a showStop in all the by-ways, playin’ rock ‘n’ rollGettin’ robbed, gettin’ stoned, gettin’ beat up, broken bonedGettin’ had, gettin’ took - I tell you folks, it’s harder than it looksIt’s a long way to the top if you wanna rock ‘n’ roll”
És még hol van az a csúcs, ázze…