Azok előtt, akik olvasták már pár vonatkozó cikkemet nem titok, hogy a Moby Dick a mai napig kedvenc hazai thrash zenekarom, még akkor is, ha a banda két oszlopa, Mentes Norbert (Hungarica) és Schmiedl Tamás (Bloody Roots) már jó öt éve nem alkottak közösen semmi újat. Norbi nemzeti rock/metal elfoglaltságai miatt (is) pihenőpályán szuszog az anyazenekar, így Smici is előállt saját formációjával; bár a Bloody Roots egy igencsak sokszereplős történet, a koncepció és a zenei egység legkésőbb első hallgatásra egyértelművé válik.

Nemzeti, történelmi és nemzettörténelmi thrash. Smici - természetesen - itt is az ország sorsát, az eddig megélt csapások súlyát és a jövő lehetséges reményét vázolja, ilyen formán a korong koncepciója engem masszívan emlékeztet a 2003-as Golgota MD lemez hangvételére. Mindkettőben központi téma Isten és a beléje vetett hit, ami azonban nem (feltétlen) eredményez vallásos dalszövegeket vagy olyan, helyenként kifejezetten erőltettet módon ábrázolt pátoszt, mint a társ-gitáros említett zenekara esetében. A lemez lényegében első strófájától az utolsóig negatív és kíméletlenül ostorozó - mégis, ismerjük már annyira Smicit, hogy tudjuk, a jobbító szándék vezérelte. Ha ilyen sorok kellenek ahhoz, hogy felnyissuk szemünk, hát legyen…

” Késői fohász hiába már az áldozat
késői fohász elfelejtjük majd az álmokat”

Késői fohász

“Látomásai kínoznak egy még sötétebb kornak
az angyali Mennyország kapui a pokolba omolnak
nem lesz vége, nem lesz béke, elveszünk végül
bűnt gyógyítva bűnnel, új Babilon épül”

A gyűlölet mezején

A tartalmi koncepció mellett az album zenei kivitelezése mellett sem mehetünk el egy mondattal. Bár a Bloody Roots rendelkezik saját tagsággal, mely a főnök fiát, Balázst (gitár), Tarcsai Ádám perkást és Horváth Ádám basszerost tudhatja soraiban, az Isten Kezében számos vendég közreműködésével született meg. A több mint tucatnyi (!) énekest és zenészt nem fogom most felsorolni, legyen annyi elég, a hazai metal szcéna legjobbjairól van szó Farkas Zotyától Kállai Jánosig. Szóval, annak ellenére, hogy ennyi, javarészt különböző zenei hozzáállással és saját karakterrel rendelkező szaki hagyta kéznyomatát a korongon, szükségszerűen változatos kínálata ellenére meglepően homogén arculatot mutat a 13 nótát felvonultató gyűjtemény. Az ősrégi thrash elemek keverednek modern súlyokkal, de még a teljes egészében az Ektomorf mestere által írt dalocska sem lóg ki a sorból. Pedig hallani, hogy ez bizony abszolút Zotya sajátja…

Nagyon megfogott a lemezben, hogy a dalok 90%-a a emberesen kidolgozott, sallangmentes de a technikai részletek figyelembevételével készült szerzemény. Nem értek egyet azzal, aki szerint a lemez második fele gyengébb lenne. Ezek a tételek sem rosszabbak a nyitó Késői fohásznál, az A Nap gyermekeinél vagy akár a címadónál. Sőt a záró, fent idézett A gyűlölet mezején az egyik leghátborzongatóbb hangulatú hasítás az összes közül.

Engem még mindig lenyűgöz Smici stílusa, hangja, az általa képviselt tökös, de követhető megszólalás. Az Isten Kezében, ha nem is lehetne egy az egyben a legújabb Moby Dick anyag - hisz annál azért formabontóbb és szerteágazóbb - de a fehér cet eseteleges újbóli felbukkanásáig hiánypótló, minőségi hallgatnivaló.

Bloody Roots