Crowbar – július 4., Budapest, Wigwam › Koncertbeszámolók

Crowbar – július 4., Budapest, Wigwam

2010.07.09. | 10:24 hinekricsi

Minden valamirevaló sludge-mocsokmetal rajongó izgul első Crowbar bulija előtt, mit is fog nyomni az a csúnya szakállas törpe a színpadon, és tényleg olyan megveszekedett fájdalom-e a muzsika élőben is, mint a raklapnyi korong bármelyikén. Választ persze csak egyféleképp kaphatunk kérdéseinkre: meg kell nézni a csúnya kis törpét élőben. Főleg úgy, ha a hazai doom/stoner/southern rock krémje is a közelben tartózkodik.

Egy mini-fesztivál csúcspontjaként érkezett hozzánk ezúttal Kirk bácsi és csapata, ahol már délután öttől szólt hangosan az ének - hogy az első egy-két banda pontosan kinek is, azt nem igazán tudom. Pedig a Nadir és a friss énekessel felálló Room Of The Mad Robots is kedvenceim közé tartozik és simán megérdemelnék, hogy ugyanannyi embernek olvasszák a fémet, mint az est utolsó két hazai fellépője. A Stardrive 5-6 nótáját viszont már elkaptuk, sőt hajlok rá, hogy úgy elhiggyem, az egész koncertjüket, hisz egyik további zenekar sem játszott ennél sokkal többet az akkor még igencsak gyér számú érdeklődőnek. Nagyon bírom a srácok tavalyi, Kings and Slaves albumát, tele van jobbnál-jobb nehéz, de azért szellős nótával, melyeket élőben, a két gitárral nagyon baba módon, még erőteljesebben meg lehet valósítani a színpadon.

A német Redrum kapcsán a legelső dolog, ami feltűnt, az énekes mókus valami iszonyat durva hangja, melyet lemezen ugyan még nem hallottam - és azért annyira nem is nagy durranás a banda, hogy szándékosan rájuk keressek - de tuti, hogy túl sokat nem kell rajta a stúdióban sem plasztikázni. Szimpatikus volt a számos magyar vonatkozású konferansz (pl. kulti szép emlékének felemlegetése + fuck you police), a Mood-nak ajánlott nóta pedig engem kifejezetten meghatott. Szimpatikus zenekar, elfértek arra a bő fél órára, amit kaptak, még ha nagy károkat nem is okoztak.

Ha jól emlékszem ekkor, az utolsó taktusok között láttam meg egy pillanatra feltűnni balra a surranó pályán Kirk mestert, amint a backstage felé baktat, én pedig arra gondoltam, még két bandát kell “kibírni”, hogy végre lássuk és halljuk azt, amiért valójában is jöttünk. Ne értse félre senki, egy pillanatig sem untatott egyik együttes sem, sőt az est hazai fellépői közül minimum négy a kedvenceim közé soroltatik, mégis… Ha igazán kíváncsi leszek bármelyik zenekarra, megnézem őket egy rendes másfél órás bulin, nem hat szám erejéig, amennyi ma átlagban megadatott nekik.

No, Wall Of Sleep-ék érkeztek - óramű pontossággal amúgy, ami az egész nap programjára jellemző volt, - és az érdeklődők létszáma is minimum a kétszeresére duzzadt eddigre. A sok üldögélő és kevés lézengő egy nagyobbacska, tömöttebb halmazt alkotott, amikor Füleki Sanyiék belecsapnak az ezredik elföldelésbe, bár lehet, hogy ez csak a második szám volt, fene tudja már. I Sleep, On Pain Of Birth és új dalok - talán több nem is volt, de ezek a nóták szinte mindegyike kivétel nélkül a doom muzsika mesterképzésének tananyagát gazdagítják. Cselényi Csabán már látszott, hogy kicsit kivett belőle a Stardrive-ban letolt felvonás is, ennek ellenére remekül intézte, amit kell, méltó utódja Holdampf Gábornak, bár a két énekes teljesen más karakter. Gábor alulváltós, igazi doomster karakteréhez képest Csaba lábában mindig ott van egy kis rákenról.

Makó Dávid következett társaival az oldalán, és erről a produkcióról nem is igazán szeretnék többet szólani, mert nem tetszett, amit csinált(ak). Jó ötlet a bendzsó, a kockás ing is védjegy, de amíg lemezen nem lesz alkalmam alaposan megfülelni a dalokat és kiismerni azokat, többet nem tudok róluk mondani. Gyapjú kollégának viszont biztosan okoztak pár kellemes percet HAW-ék.

Elfogadható hosszúságú beállás és hangszerbasztatás, részünkről pisi és a megnyert sorsjegy sörre váltása után nem sok hiányzott a boldogságunkhoz, csak az a bizonyos kicsi, csúnya szakállas ember és csapata. És jöttek is… méghozzá a High Rate Extinction-nel a lista élén, mellyel simán sikerült megalapozni az - mint kiderült, már nem túl hosszú - est hátralevő hangulatát. Látszott, hogy a népek jelentős részét, velem ellentétben nem a kíváncsiság, sokkal inkább az őszinte tisztelet és szeretet vezérelte az indiánkuckó belsejébe. Az a rajongás, amelyet körbenézve a legtöbb arcról le lehetett olvasni ad létjogosultságot ennek a zenekarnak. Mert megvallom őszintén, dinamika, mint olyan nem sok van a Crowbar muzsikájában, ahogy súly feleannyi sem, mint pl. a WOS dalaiban, még akkor sem, ha más pálya a kettő. A főnök hangja pedig, mely majd minden alkalommal megtöri a bimbózó lendületet és súlyt, inkább kétségbeesett hörgés az utolsó szó jogán, mint ének. És mégis: ez a banda anno, évtizedekkel ezelőtt megalkotott egy stílust, egy hangulatot melyből azóta is zenekarok tucatjai, százai merítenek ihletet. És ezt az a csúnya kis kopasz, szakállas bácsi is tudja, de valszeg ha nem így lenne, az sem zavarná őt.

A folytatásban - sorrendiség nélkül - biztosan előkerült még a The Lasting Dose, az All I Had (I Gave) és a Planets Collide, de ezen kívül letoltak még jó pár mocsok darát is a művészurak. Ami Kirk viselkedését illeti, nem mondhatjuk, hogy szerénykedett volna, hisz, a “Tudjátok kik vagyunk? Tudjátok ti kik vagyunk?” és hasonló beszólások azért ott voltak, Kirk bácsi még a muzikot is megállította egyszer, kikérte az idejét - stílszerűen így a foci VB alatt - mert nem voltunk neki elég hangosak. Szal beszélgettünk, számomra meglepően sokat, ami mellett azért a zenére is maradt idő természetesen. Végig érezni lehetett, hogy ki a főnök a színpadon, és hogy a többiek inkább csak a főnök meghosszabbított antennái, akik más hangszereket kezelnek, de a lényeg elöl, középen szöszmötöl egészen jellegzetes módon a gitárján. A hangosítás nem volt rossz, de már sokszor megfigyeltem, hogy az előzenekarok - nem feltétlen itt, a Wigwam-ban - majd mindig jobban szólnak. Ki érti ezt? Persze lehet, hogy az elfogyasztott sör mennyisége is befolyásolja a dolgot, fene tudja…

Hömpölyögtek a dalok szép sorjában, és egyszer csak elérkeztünk a Thru The Ashes (I’ve Watched You Burn)-ig, mely egyben az est végét is jelentette. A függönyök legördültek, mi pedig a lábunkra száradt iszappal megindulhattunk hazafelé. Nagyon szép kis este volt ez így, ahogy volt, mert bár a figyelmes olvasónak már talán feltűnt, a Crowbar nem tartozik azon bandák közé, akik akár lemezen akár - ezek szerint - élőben le tudnának nyűgözni, de az a fájdalmas őserő, ami ebből a csapatból sugárzik, több mint evilági.

Crowbar

HAW
Wall Of Sleep
Redrum
Stardrive
Room Of The Mad Robots
Nadir

Hammer

fotók: Köhler Ágnes

Kapcsolódó cikkek

Tag felhő

20 hozzászólás

slodo

2010.07.09. | 13:54 | Válasz

nem talalsz kapaszkodot a hawban es a mad robots a kevenced? hat te meg mifele kreatura vagy?
hinekricsi

2010.07.09. | 14:25 | Válasz

Bezony… melyik a nagyobb “baj” a kettő közül?
robotz

2010.07.09. | 14:35 | Válasz

egyik sem baj, a haw csúnya, a robotok csúcsszupik.
Srég

2010.07.09. | 15:08 | Válasz

Kedves hinekricsi!
Jobb, ha tőlem tudod meg: senki sem kíváncsi az olvasók közül a te ízlésedre. Leszarják ők azt. És igazuk van. Egy beszámolóban BE KELL SZÁMOLNI arról, hogy mi is történt. Az nem beszámoló, hogy “nem tetszik”, ha nincs ott a miért. Az pedig, hogy nem találsz mondjuk a HAW zenéjében “fogódzót”, nehezen értelmezhető kijelentés. Úgy is mondhatjuk, hogy semmi értelme. Miért vagy te is olyan igénytelen és öntelt, mint a zömmel analfabéta magyar zenei újságírók nagy része? Szerintem ne legyél az, hidd el, nem menő.
hinekricsi

2010.07.09. | 15:30 | Válasz

Kedves Srég!
Egyrészt nem érzem magam önteltnek, hidd el. Nem vagyok az.
Másfelől. Ha Te elmennél egy fesztiválra, ahol az egyik zenekar nem tetszik különösebben, azt a produkciót kezdenéd részletezni a többieknek, amikor megkérik milyen volt a buli? Szerintem nem. Pont emiatt nem írtam róla túl sokat. És nem azt írtam, hogy szarok a számok, hanem azt, hogy nekem nem jöttek be.
Ami pedig egy minden szubjektivitást mellőző beszámolót illet - mert úgy veszem le, Neked ez hiányzott - elég száraz lenne felsorolni, melyik számok mentek le milyen sorrendben és pont, vége.
Amúgy meglepődnél mennyire nem a menőzésről szól ez az egész. És nem vagyok zenei újságíró. Szívesen veszem a további észrevételeidet.
robotz

2010.07.09. | 15:39 | Válasz

ezaz ricsi csúcsszupi vagy te is!
hinekricsi

2010.07.09. | 20:01 | Válasz

nem lattam meg a robotokat az uj enekessel, de a lemez Andres-szel hatalmas lett
Csipke

2010.07.09. | 21:40 | Válasz

Kedves Ricsi!

Egyetlen beszámoló sem tud teljesen szubjektív lenni, nem is kell annak lennie. A Tiéddel az a baj, hogy megengedsz olyan kijelentéseket, amik enyhén szólva sértőek az érintettek szempontjából, ez a “Makó Dávid következett néhány zenésszel” hanyag és sértő megfogalmazás, ne csodálkozz, hogy félreértik, még, ha nem is fikázásnak szántad. Semmi gond azzal, ha az embernek van véleménye, de ha azt már nyilvánosan fejti ki, akkor azt érthető módon tegye. A Haw-ról írott gondolatmenetednek hibás a logikai felépítése, magyarul annak sincs se füle se farka. Valamint a csúnya törpe Kirk-re nézve elsőre még elmegy, de nem kell túlragozni. A másik dolog: szép, hogy használsz hasonlatokat, metaforákat, színesíted a cikket fordulatokkal,néhol feltűnik egy-egy régies igealak, de akkor ne legyen “valszeg”, meg hasonló újkori gyorsírási borzalom a szövegben. Mégis csak egy “fél-irodalmi” műfajnak kell tekintenünk ezt is. Hidd el, nem kell hozzá “zenei újságírói mesterkurzus”, hogy erre ügyelni tudj, tanúsíthatom. A fentebb említett észrevételek csupán tanácsként funkcionálnak, én örülök, hogy egyre több lelkes amatőr ragad virtuális tollat, de a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Minden jót! Üdvözlettel:
Bene Andi
Csipke

2010.07.09. | 21:54 | Válasz

Ja és persze én is a “nem-zenei-újságíró amatőrök táborát képviselem, mielőtt még félreértés lenne.
Hibiszkusz

2010.07.09. | 23:03 | Válasz

Remélhetőleg a HAW zenekarba a rajongóinál több méltóság szorult, mert ez szánalom kategória.
a néhány zenész:

2010.07.10. | 6:41 | Válasz

Szabó Márton (Igor)
Szabó Péter (Igor, ex-Locust on the Saddle, ex-Warpigs)
Binder Gáspár (Prosectura, Stereochrist, Vostok Room)
hinekricsi

2010.07.10. | 10:31 | Válasz

A “nehany zenesz”-es reszert elnezest, ez tenyleg teljesen felrertheto volt. David a banda vezetoje es nekem elegge ugy tunik, elsosorban az o alakitasarol szolt a koncert. Ezert volt a szerencsetlen fogalmazas.
vikk alias Gyapjú

2010.07.11. | 10:43 | Válasz

Őszintén szólva én a Haw produkcióját vártam leginkább, a WoS-t nem láttam még az új énekessel, a Crowbar meg csak ráadás volt számomra. Ehhez képest a Wall of Sleep nagyon ütős volt, bár nekem hiányoztak a régebbi számok, igazából minden együttesnél rövidre volt szabva a műsor, talán a kevesebb együttes több lett volna ebben az esetben. Hangosításra a Haw valahogy nem volt olyan jó, mint a WoS előtte, egész egyszerűen csak akkor hallottam Dávid hangját, amikor teljes hangerővel erőlködött, így pont a lényeget nyomták el a hangszerek. A sokféle stílust még mindig be tudom annak, hogy új együttesként keresik a helyüket, de azért lassan tényleg kéne valami irányvonalat találni, amihez lehet viszonyulni.

A Crowbar nekem csalódás volt egy kicsit, a zene kemény volt, de előttük szinte az összes együttes nagyobbat játszott és énekelt.
tévedés

2010.07.12. | 8:00 | Válasz

“hg szerint:
2010. július 11. vasárnap ekkor: 09:52

Csak egy apró megjegyzés a történeti hűség kedvéért…a Redrum inc. nem játszott Mood dalt…csak a Mood-nak és a WOS nak ajánlott sajátot.”

innen:
http://www.stonerrock.hu/2010/07/07/cowbar-haw-wall-of-sleep-redrum-stardrive-room-of-the-mad-robots-nadir-vwigwam-100704/
hinekricsi

2010.07.12. | 8:35 | Válasz

akkor ezért nem volt ismerős a nóta…
ferenc

2010.07.12. | 15:32 | Válasz

Én ugyanezt vontam le az egészből, fél nyolctól voltam ott. A WoS jó volt, a HAW is. Talán az van, hogy a stoner metált kedvelem, a “hagyományos” heavyt kevésbé. Ez magyarázza a dolgokat.
ferenc

2010.07.12. | 15:34 | Válasz

Ja bocs, vikk alias Gyapjúnak szólt.
hátammögöttdél

2010.07.16. | 11:59 | Válasz

Öreg vagyok már a kommentelgetéshez, de azért most adok neki.
Elég vicces ahogy a kommentek hatására alakult a cikk is, érdekes jellemre vall, hinekricsi még sokra viheti.
Természetesen egy zenekar megítélése szubjektív dolog, tehát kár az szerzőt emiatt támadni. Hogy esetleg alkalmatlan a feladata elvégzésére, az meg a mi véleményünk lehet, amivel ő vitatkozik hiába.
Amit Gyapjú ír ahhoz csak annyit, hogy amit ő helykeresésnek lát, azt én - és a koncertjükre felvonuló tömeg alapján velem együtt még sokan (amely tömeg egyedül a crowbar és a haw koncerten maradt végig) üdítő változatosságnak érzem, amiben a végig sziklaszilárd alapok - iszonyúsúlyos, ellenállhatatlan basszus, groove-os gitárok, egyedülálló stenk a dobolásban, és az énekes -adják a közös pontot.
És valószínűleg egészen máshol álltunk, mert én végig tökéletesen hallottam az éneket minden zenekarnál.
A magam részéről így láttam az estét: Crowbar>Haw/Wos>Stonedirt>Redrum/Room>Nadir
dobbermann

2010.07.16. | 20:35 | Válasz

hátammögöttdél, te milyen koncerten voltál? stonedirt nem is játszott…

szerintem a dobolásból pont hogy hiányzott a stenk, inkább sietős volt
hátamögöttdél

2010.07.18. | 18:04 | Válasz

Stardrive akart lenni, bocsánat.
talán mert nem doom:-)