“Mélyen tisztelt publikum, kicsik és nagyok, gyermek lelkű felnőttek, mesékben élő gyermekek, lánccsörgető rockerek!! Meghatottságtól remegő állal, könnyes szemmel, és izgatottságtól reszkető kézzel írjuk e sorokat, miszerint zenés utazó cirkuszunk ponyvája alatt, 2010. lV.10.-én világra segítettünk és egyúttal világhódító útjukra bocsátottunk 11 kis tigrist. Örömmel tudatjuk, hogy mindannyian csak annyira egészségesek amennyire kell, állati ösztöneiket, eszünk ágába se volt szelídíteni. Szép nagy és kényelmes ketrecük van, amire már saját karmaikkal vésték bele: ONE FOR THE DAY - szóval kész a lemez! A második!

Az első lemez még kész sem volt, már dolgoztunk az új dalokon. Nem is; inkább csak bejöttek a próbaterembe, és ott ragadtak. Mikor a Candid life c. lemez anyagát mutogattuk szerte, össze és vissza, már azon zsörtölődtünk, hogy melyik új dalt ne játsszuk. Mikor megbékéltünk egymással, rögtön jött egy új nóta, volt mikor hozta a barátját is, új bonyodalmakat hozva magával. (micsoda problémák, mi?)

Na, ebből elég, csaptunk az asztalra. Rendet rakunk! Irány a stúdió! 2008 nyarán feltéptük a néhai parkplatz kilincsét és üvöltve köszöntünk: Szia Szabi!! Tudjátok, ő az aki csinálja a R’N'R-t.

Dobolás, kopaszkutya nézés, gitározás, kopaszkutya nézés, bőgőzés. A végéhez közeledtünk mikor Black-out-ék is ott kezdték felvenni a lemezt, amin a mi Robink tüdeje fújta a vitorlát. Dicsértük egymás munkáját, elvégre a szív diktál!

Összepakoltuk magunkat, köszöntünk, eljöttünk.

Csak az ének és a keverés volt hátra. Jaj, de jó! Tűkön ült a csapat, s vártuk mikor lesz ideje Robinak, elkezdeni az éneklést. Közbe törtük a fejünket ki és hol fogja megkeverni a lemezt. Szabi nem tudta bevállalni, Parkplatz nincs, meló meg hegyekbe. Így kerestük meg Attis-t a subigitároshangmérnököt, kivel már dolgoztunk együtt, ő mondott egy árat, mi meg mondtuk hogy jó.

Vártunk, vártunk, vártunk.(1várás=4hónap) Ugyanis, ez idő tájt a hangunk, Black out- turnén, munkahelyén, Synchronring és Soundshine próbákon és koncerteken teljesített, így pihenő időben a csend élvezete volt a legkedvesebb szívének. Az idő mindent meg old, de megy is.

Eljött az idő; minden és mindenki a helyére került, így cimboránk is a mikrofon elé állt.

Odáig jutottak az ének felvételek hogy Attish elkezdte keverni a dalokat, majd közölte az örömhírt, újra kéne bőgőzni; nem szól úgy ahogy kéne, pedig Danink rendesen odapakolta magát. Ihaj csuhaj essünk neki. Megint! Hogy baj ne legyen semmivel, Salim cimboránk első szóra biztosított technikát (ez úton is köszönet neki). A bőgő szólt, mint állat. Újra. Végre. Vége?

Nem ám komám!

-Ügyes gyerek ez az Anti, úgy meg hallgatnánk még egyszer, hogy is üti.
-De hát csak meg kell nyomni a gombot.
-Nyomom én, de az sem az igazi.
-Folytattuk párbeszédünket Attish-al, majd ismét a stúdió falai között találtuk magunkat, de már egy másikba.
Érden! Értem?

Anti megmarkolta ütőit és spártai elszántsággal el nem engedte, míg újra fel nem játszotta mind a tíz dalt.

Ezzel is megvolnánk, gyönyörű új dob sound, a bőgő, te; az úgy duruzsol, hogy valami csuda.

2010. IV.10- Érd, körforgalom után egy kicsivel, bőr kanapé. A zenekar vagy, együttes vagy; szóval mi ültünk a kanapén, borzasztó lazán, ahogy a TV-ből láttuk, hogy is kell ezt csinálni, és szépen helyére raktuk az utolsó hangot is.

Nos így röppent el ez a két év. Ittuk a sok kávét, szívtuk a fogunkat, rágtuk a kefét, hallgattuk a stúdió órájának gyilkos kattogását. Most meg itt ülünk a kocsiban, rohadt meleg van, és azon vitatkozunk, mi a francnak jöttünk  Hollywood-ba, nem is itt kell átvenni a Grammy-t.

Üdv :Anti, Robi, Dani, Atti

u.i.: A lemezt meghallgathatjátok, letölthetitek a discográfia menüpontban!”

A zenekar