Amolyan ősziesen esős nap végén kicsit elázva, viszont Bécs kulturális szellemétől - és természetesen a Törley pezsgőtől - fűtve érkeztünk meg osztrák szomszédjaink egyik kultikus zenei klubjához, a Planet Musichoz. Kedd estéhez mérten félig telt „előcsarnok” (már ha lehet egy ekkora helységet ilyen névvel illetni) tárult fel előttünk az ajtó belökésével. Körülbelül húszpercnyi várakozás után engedtek le minket a koncertterembe, amit egy ismerősöm még idehaza a Wigwamhoz hasonlított, véleményem szerint alaptalanul.

Ruhatár után első utunk a koncerteken mára már teljesen általánossá vált merchandesign pulthoz vezetett. Viszonylag korrekt árban mértek pólót, Cd-t, plakátot. Mondanom sem kell, mindegyikből hoztunk haza, hisz itthon ezeket beszerezni szinte lehetetlen. Legjobban a 4 O’Clock Ep-nek örültem, hisz a cucc csak január közepe felé jelenik meg hivatalosan és addig csak az Asylum turné koncertjein lehet kapni (ajánló hamarosan várható!).

A terem felfedezése majd a bárpult meglátogatása után az egyik, hangulatos neonfénnyel megvilágított beugróban szereztünk magunknak helyet. Az est úgynevezett „Special Guest”-jéről, egy bizonyos Mr. Lucas Lanthierről előzetesben nem sok mindent sikerült megtudni. Körülbelül annyit, hogy főként gitáron játszik és stílusában hasonlít Emiliehez annyi különbséggel, hogy az ő fő „szakterülete” a humor. Semmi különös effekt, nuku intro, így sétált be az amerikai gitáros a színpadra és ezzel együtt az életembe is, mert ez a pillanat bizony örökre megmarad. Képzeljétek el, ahogy egy vézna, kiállásában Tim Burton „Vincent” figurájához hasonlító szőke hajú, pirosra festett körmű, tűsarkú (!) női cipőt viselő férfiember egyszer csak odaáll a mikrofon mögé, kezében egy fekete elektroakusztikus gitárral és belecsap a húrok közé, miközben érthetetlen sebességgel hadarja a szöveget. Nagyon durva volt! A fickó legalább úgy ért a húrok nyelvén, mint Casanova a nőkén! Mr. Lanthier bizonyára konstatálta, hogy a közönség figyelmét 100%-ig leköti a játéka, a szöveg viszont nem mindenhol jön teljes mértékben át, ezért a dalok után illetve néhol előtte szépe elmondta miről is van tulajdonképpen szó. Maga a koncert körülbelül annyira volt látványos, mint a zenész színpadra lépése, tehát a villogó fényeket és különböző speckó kiegészítő effekteket elfelejthetitek, viszont kaptunk cserébe vetkőzést, sőt EGY tűsarkúban gitározást is (a másikat feltette a bárszékre), haha! Nálam Lucas Lanthier ezzel a fellépésével kiérdemelte az év bolondja, elnézést az év arca címet!

Mindez után, egy örökkévalóságig tartó várakozást követve színpadra lépett a világ talán egyik legbizarrabb külsővel rendelkező hegedűművésze, a gótikus industrial zene királynője, Emilie Autumn. A felállított díszletek közül, jobb oldalon helyezkedett el egy tükörszerű, legalább két méter magas állvány, aminek a közepén kifeszített vászon mögül, árnyjátékkal (ilyenkor hátulról van megvilágítva az egyén és így csak az árnyékának az anyagra való kivetülése látszik) léptek elő szépen sorban Emilie segítői. Az új Ep-ről származó 4 O’Clock első pillanataira tűnt fel a rózsaszín hajkoronával rendelkező, szép, földet söprő, csicsás ruhát viselő, kis patkánynak (fülek + csíkos farok) beöltöztetett művész hölgy! Amint kilépett a „tükör” mögül a teremben minden szem rászegeződött. Merem állítani, még a melleit igen merészen a kirakatba tevő fekete hajú segítő hölgyről is rá terelődött a nézők figyelme, az enyém legalább is biztosan! Fiatal, gyönyörű, hihetetlen orgánummal rendelkezik, vérprofi művész, Miss Autumn az egyik legkarizmatikusabb előadó, akit eddig valaha színpadon láthattam!

A koncertet indító pillanatképek illusztrálása után ássunk bele magunkat kicsit a programba! Az új dalt, mindjárt egy mára már klasszikussá vált szerzemény követte, a tavalyi nagylemez címadó száma, az Opheliac! Személy szerint arra számítottam, hogy a dalok valahogy korszakonként fogják egymást váltogatni, nos ennek ellenvetve Emilie simán eltolta egyben az Opheliac lemez első öt számát egy hangulatos, vidám hegedűszóló beiktatásával, ami a Liar indulatos dallamába csapott végül át. A program ez idáig így nézett ki: 4 O’ Clock, Opheliac, Swallow (libabőr rulez, brrr), Liar, The Art Of Suicide, I Want My Innocence Back. Az ártatlanság visszakövetelése után már nem emlékszem pontosan mi mit követett, de itt történt egy kis ugrálás az idei és a tavalyi lemezek között: Mad Girl, Misery Loves Company, Gothic Lolita, Let The Record Show, God Help Me, Thank God I’m Pretty, Dead Is The New Alive (Dope Stars Inc. keverésben előadva, nagyot ütött!). Az ének nélküli, hegedűre és főként szintetizátorra épülő dalok közül ezen az estén a zseniális Unlacedet volt szerencsénk elcsípni, kár hogy az Organ Grinder ezúttal kimaradt!

A dalok felsorolása után essék még pár szó a „csomagolásról” is. Mivel az osztrák közönség nem igazán indult be még a „zúzósabb” számokra sem (itt kicsit nyugodtabb a nép, mint itthon) így egy színházias légkör alakult ki a teremben. Nem is csoda, hisz mindegyik dalnak megvolt a maga koreográfiája - még ha néha spontán dolgokat is belecsempésztek a hölgyek - illetve a sok díszlet és a gyönyörű ruhák is csak rátettek erre az érzésre még egy lapáttal.

Számomra az egész koncertből, nem a fekete hajú szépség keblei és nem is az ingyen csókok, amit az első sorban osztogatott vagy bármi, amit ez idáig felsoroltam maradt meg a leginkább, hanem az határtalan pozitív érzés, ami csak úgy áradt kifelé Emiliből végig a koncert folyamán. Ez a nő tényleg szereti a rajongóit, Respect!

Special Thanks to:

A Planet Music-nak a lehetőségért!

Hinek Ricsi kollégámnak a szervezésért!

Supinak pedig, hogy bearanyozta a napot!

Videó a koncertről:

Unlaced:

A koncertről látható képek a http://www.batteredrose.com/ nevű rajongói oldalról származnak! További képek a Planet Music hivatalos honlapján http://planet.tt/ !