Egy pornószínésznő nevével fémjelezni egy zenekart vagány húzás. El is képzelem, ahogy néhány, alkoholt és illegális szereket nem megvető fiatal srác a semmit-tevés és pornó nézés közben ráeszmélnek a jövőjük egyetlen lehetséges zálogára: „Alapítsunk zenekart! Legyünk baromi híresek, keressünk egy rakás pénzt, dögöljenek utánunk a nők és boldogan halunk meg!”. A névválasztás pedig nyilván nem került nagy fejtörésbe…

Ez az én fikcióm. Azonban az Amber smith zenekar másmilyen. Vagy nem? A zenekart 2000-ben alapította Ponikló Imre, aki akkoriban a Budapest Fanzine nevű formációban zenélt. Az évek során több tagcserén is átesett a csapat, a mai felállásban 2004 óta vannak együtt. Első albumuk 2001-ben jelent meg Nincs szükség ránk címmel. Ennek az anyagnak a dalai még magyarul íródtak, az elkövetkezendő lemezek azonban már angolul szólalnak meg.

2003-ban jelent meg a My little servant című, jelentős fejlődést mutató EP, melyet néhány német turné követett, de az együttes koncertezett többek között Franciországban, Spanyolországban és Japánban is.

Eddigi legjelentősebb lemezük a rePRINT 2006-ban jött ki. Ez az anyag jóval kiforrottabb, mint ez előzőek. Az új hangzás és az újfajta törekvések köszönhetőek többek között a közreműködő vendégzenészeknek, mint a Cocteau Twins, Robin Guthrie és Yonderboi.
Legújabb, a napokban boltokba került lemezük az Introspective címet viseli, s a dalokat az a Chris Brown keverte, aki dolgozott már a Muse, Paul McCartney és a Radiohead albumain is.

Az Amber Smith viszonylag nagy rajongótábort tudhat maga mögött a tizenéves lányok között, s az utóbbi időkben az egyik „legmainstreenebb” underground brit gitárzenét játszó zenekarrá nőtte ki magát. Míg az előző két lemezt független német lemezcégek jelentették meg, az Introspective már egy litván kiadóhoz való szerződés eredményeként kerülhet a rajongók kezébe.

A dalok nagy részét az énekes-gitáros Ponikló Imre írta, aki pár éve közreműködött Yonderboi Where you thinking of me című zseniális produkciójában is. Az új számok megőrizték az együttesre oly tipikus hangzásvilágot, ám még dallamosabbak, és ami a legnagyobb változás az előzőekhez képest, a hetvenes évek ihlette nyersebb és erőteljesebb szintetizátorjáték.
Mindenesetre jelzés értékű, hogy a legnagyobb zene-megosztó portálon az új lemez dalai mellett a Hello Sun és az I was the first még mindig ott figyel. Szerintem nem véletlenül.
Az nem kétséges, hogy az együttes divatos és minőségi indie zenéjével bárhol megállná/megállja a helyét a világban. Azt azonban, hogy a számok mind ugyanolyan jók, vagy egy-két meghallgatás után rém unalmasak: mindenki döntse el magában.