Kedves Olvasó! Rendhagyó koncertbeszámolónknak az ad apropót, hogy ahhoz a korosztályhoz tartozom, azon szerencsések közé ráadásul, akik 25 éve a városligeti Királydombon, és tegnap a Papp László Sportarénában is végignézhette Szörényi-Bródy-Boldizsár: István, a király című örökzöldre sikerült rockoperáját. És miközben nyilvánvaló szkepticizmusom azt sugallotta, „erről a rókáról már minden bőrt lehúztak”, csodálattal távoztam, több ezred magammal, mint István-fanok a népünnepéllyé varázsolt küzdőtérről.

Mert lám-lám: egy korának zseniálisan provokatív, elhallgatott, aztán meg túlzóan agyonértékelt és persze unásig agyonjátszott magyar rockoperája tegnap főnixként született újjá, néhány (nem is annyira) amatőr színész-énekes, és egy végre vérprofi rendező alkotásaként.

Tomboló tapsvihar volt a jutalma a két órának, amit először (talán félve a tv-s válogatások botrányaitól) csak egy alkalomra hirdettek meg, és épp ezért méregdrágán mértek ki az érdeklődőknek. Aztán engedve a rajongásnak és persze a várható kasszasikernek lassan országos túrává látszik szerveződni a dolog.
Jogos a kérdés, mitől lett ismét ilyen kelendő egy 25 éves darab: rögtön rögzíthetjük is, nem azért mert jubilál! Azért lett kelendő és újra eladható, mert végre profik kezébe került. Ez a darab már ennyi idő alatt sok mindenféle értelmezésen ment keresztül. Furcsa, hogy a legpocsékabb rendezői megközelítésnek jutott az elsőség joga, hiszen Koltay Gábor nemzeti trikolóros, fehérlovas, csöpögően magyarnak látszani akaró alkotása minden lehetősége ellenére is csak kisstílű kerti-partyvá avanzsált a tegnapi, Szikora János-féle történelem centrikus megközelítéshez képest. És láss csodát! Amíg az ősdarab szabadtéri lehetőségei a statiszták nagyszámú alkalmazásával vált anno teátrálissá, ugyanannak fedettpályás verziója tegnap sikeresen csempészte be a monumentalitást egy sokkal kisebb játéktérre.

Szikora és csapata több csodát is művelt egyszerre: egyrészt értelmezhetővé tette az egész darabot történelmi összefüggéseiben az átlagnéző számára is, mert ő nem a jegyeladási listákat olvasgatta, hanem történelmi forrásokból építkezett. Megtartotta a darab nyílt magyarságát, mondanivalóját, de nem akart szívtipró nacionalistává válni. Szenzációs díszletet épített, amolyan 21. századi középkort varázsolva a deszkákra és ezzel kitágította a játszóteret színésznek és nézőnek egyaránt. És végül, de nem utolsó sorban úgy fésülte át, frissítette fel a darab zenei bázisát, új hangszereket, hanghatásokat belevíve a jól ismert motívumokba, hogy annak minden kottafeje érintetlen maradt.

A néző ugyanazt kapta, és mégis valami teljesen mást, mint az első „színpadra” állításkor 25 éve.
A történet újszerű keretet kapott: időutazásra indulunk napjainkból, így kerülnek be az utcai ruhás szereplők a történelmi díszletekbe és a végén oda is jutunk vissza egy álomból ébredve, miközben végigálmodjuk ezt a csodálatos két órát. - ez is újdonság Szikorától, de így kerülünk észrevétlenül mindannyian vissza az ezeréves darabba. Zseniális megoldás, abszolút profi látásmód a sokadik eladhatóságra.

Ami a szereplőket illeti: nincs, mert a válogatás nem is hagyott kérdőjeleket mindenki, akit a tv féléves show-jában megismerhettünk, maximumot nyújtott. Garancia, többszörös garancia volt. Hibátlan hangok, nagyszerű playback-technika. Sőt!
Mivel a látványt több projektoron is lehetett követni élő rendezésben, szerintem már egyszerre adott egy újabb dupla cd és egy dvd anyaga is. Komoly összegben fogadnék: valamelyik augusztus 20. környékére piacon lesz, és bevételt termel majd az alkotóközösségnek (is).

Mert félre a rosszmájúságot: mindenki tudja, hogy ez a projekt egyúttal szigorú üzlet is, de… Ki törődik vele, ha jól szórakoztat?! Hadd valljam be és állva tombolva-tapsolva jelezte ezt tegnap az Aréna 10 ezres közönsége is, jól szórakoztunk!

Rocki