Nem vágom Dominici mester O3 trilógiájának első két részét, de mivel szinte kivétel nélkül dícsérő sorokat olvastam róluk, (főleg a második részről) így hajlok rá, hogy elhiggyem, valóban pofás anyago(ka)t pakolt össze a ex-Dream Theater énekes és csapata. A sorozat harmadik felvonását szerencsére volt alkalmam személyesen is csekkolni. Elöljáróban talán csak annyit: több, mint meggyőző.

A sztorinak őszintén szólva nem olvastam utána, inkább érdekelt a lemez zenei része. (Aki kíváncsi rá, a koncepció hátterét megtalálja itt.) Nagyon komoly muzikális tudás áll a zenekar mögött, nem csak a főnök hangja remek, de a hangszeresek is elsőosztályú kíséretet biztosítanak mellé. Főleg Brian Maillard gitáros teljesítményét tartom kiemelkedőnek, a szólói egész egyszerűen hatalmasak, pedig nem is annyira a virtuózitásra, mint az érzelmekre játszik rá. Tesója, Yan sem nyomja rosszul a dobokat, bár játékából hiányoltam az igazi karaktert. Inkább beleolvad a zenébe, minthogy az alapokat adná hozzá. A bőgő (Riccardo Erik Atzeni) megbízhatóan teszi a dolgát, Americo Rigoldi pedig megold mindent, amit a szintistől egy ilyen közepesen komplex, de erőteljes és progresszív szerkezetű lemezen elvárhatunk: a csodálatos hangulati aláfestést és pazar szólókat is kifogástalanul hozza.

A nyolc nóta közül érdemes kiemelni a kettes March Into Hell-t, melyet valóságos riffözön nyit, majd igazi pörgős dallá érik. A So Help Me God aztán egy gyönyörű lassú szám - nem csöpög, de tele van emócióval, szinte szárnyal! Legnagyobb kedvencem mégis a Liquid Lightning. Tipikus tízpontos nóta szuper refrénnel és rengeteg lendülettel, energiával. Igazi ékköve az albumnak.

A cuccot hallgatva talán ha pár pillanat akadt, amikor beugrott az álomszínház-feeling, de alapjában véve meg sem kellett volna említenem a párhuzamot. Pedig fennállt ugyebár a veszélye… Amúgy csak sajnálni tudom azt, aki minden progresszív, vagy annak vélt zenét a DT munkásságához hasonlít (pár kritikus ezúttal is így érezte). Borzasztóan fals hozzáállás.

Ha az előzményekről - az O3 első és második része -  nem is tudok nyilatkozni, ezen munkájával Charlie egész biztosan kilépett Petrucciék árnyékából, és jogosan követel helyet magának amcsi/olasz bandájával a progresszív metál színtéren.